Justice Louis Brandeis amerikai szövetségi Legfelsőbb Bírósági bíró annak idején úgy nyilatkozott, hogy erős és felelősségteljes szakszervezetek nélkül nem létezik a fair play szabályainak megfelelően működő piacgazdaság. Ez azonban a régmúlté, a szövetségi legfelsőbb bírói fórum gyakorlata nem kedvez sem a munkavállalóknak, sem pedig a szakszervezeteknek. A szűkítő jogértelmezésre kiváló példát szolgáltat egy friss eseti döntés, amely az un. potyautas problémával foglalkozik. Így hívjuk azon munkavállalókat, akik nem csatlakoznak a szakszervezethez, ám a kollektív szerződésben kiharcolt előnyöket (munkabér, munkafeltételek, munkaidő stb.) élvezik. Lássuk miért is tiltakoznak hevesen most a tengerentúli szakszervezetek.
A Bíróság a múlt héten a Pamela Harris ET AL v. Pat Quinn, Governor of Illinois (573 U.S. __ 2014.) ítéletében úgy döntött, hogy jogellenes az a jogszabály Illinois államban, mely az otthoni ápolást végző munkavállalók mindegyikét szakszervezeti tagdíj fizetésére kötelezi függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e. A döntés az alábbi esetből származik.
Időskor, betegség, baleset következtében amerikaiak millióinak kell valamilyen formájú gondozási segítséget nyújtani egészségügyi intézményekben. A szövetségi állam a MEDICAID program keretében támogatást nyújt a tagállamoknak abban, hogy az egyébként kórházi ápolásra szoruló betegek otthoni ápolásban részesüljenek. Erre a programra épülve szinte valamennyi állam kiépítette a saját otthoni ápolási rendszerét. Illinois állam úgy döntött, hogy létrehoz egy rehabilitációs programot, melynek keretében a rászorulók segédszemélyzetet vehetnek igénybe (personal assistant), melynek a költségeit az állam fizeti. Sok esetben a segéderő egy rokon, arra is volt példa, hogy az egy 14 éves gyermek volt a szülei vonatkozásában. Illinois állam akképpen határozott, hogy ezek az alkalmazottak állami alkalmazottaknak minősülnek, igaz csak a kollektív jogok vonatkozásában. A gyakorlatban így egy többmunkáltatós munkaviszony keletkezett, melyben a munkáltatói jogok egy részét maga a beteg (kiválasztás, szerződtetés, ellenőrzés, elbocsátás), más részét pedig az állam gyakorolta (bérfizetés, bér meghatározása, követelmények stb.). A fizetést tehát a segítő személyzet az államtól kapta, melyből a szakszervezeti tagdíj azonnal levonásra került. Amennyiben az illető személy nem volt szakszervezeti tag, abban az esetben a tagdíj helyett egy általános díjtételt kellett fizetni a szakszervezetnek. Ennek az alapja az, hogy Illinois államban a közszolgálatban lévőkre vonatkozó joganyag tartalmazott egy kitételt, mely szerint a nem szakszervezeti tagoknak a kollektív szerződés kötésének költségeihez hozzá kell járulniuk (munkaidő, munkabér, munkafeltételek kiharcolása). Ez a szakirodalomban az un. fair share rendelkezés (Workers v. Mobil Oil Corp., 426 U.S. 407, 409, n.1., 1976.). Hasonló rendelkezések egyébként számos más állam jogában is feltűntek. A jogvita abból eredt, hogy 3 nem szakszervezeti tag bíróság előtt vitatta a levonások jogszerűségét. A szövetségi kerületi bíróság a keresetet elutasította, melyet a 7th. Circuit (szövetségi fellebbviteli bíróság) helybenhagyott. Ez ellen nyújtott be fellebbezést a három alkalmazott. A Legfelsőbb Bíróság a következőket állapította meg (esetjogi elemzés következik):
A Railway Employees v. Hanson ügyben (351 U.S. 225 (1956.) az volt a vita tárgya, hogy a vasútnál működő szakszervezeteknél lehet-e úgy kompenzálni a szakszervezetet a nem tagok vonatkozásában is fennálló érdekvédelmi kötelezettség teljesítéséért, hogy előírják, hogy kizárólag szakszervezeti tagok dolgozhatnak a munkáltatónál (union shop). A munkaviszony létesítése, illetve fenntartása tehát szakszervezeti tagsághoz volt kötve. A bíróság megállapította, hogy a szövetségi törvények megengedő szabályozása jogszerű, annak indokai a stabil munkaügyi kapcsolatok és a munkabéke. A Hanson ügyben a bíróság elvetette azt a hivatkozást, hogy a kötelező tagdíj fizetése a nemtagok egyesülési szabadságával, illetve a véleménynyilvánítási szabadságukkal ellentétes. Példaként a kötelező ügyvédi kamarai tagságra hivatkozott.
5 évvel később újabb ügy került a szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé. A Street (367 U.S. 761) ügyben a nemtag díjfizető azt kifogásolta, hogy a vasútnál működő szakszervezet a tagdíj jelentős részéből olyan politikai jelölteket támogat, akikkel nem ért egyet. A szakszervezet szemére tehát azt vetették, hogy nem pusztán szakszervezeti célokra költi a tagdíj bevételt. A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezet keze meg van kötve a tagdíj elköltésében: kizárólag kollektív szerződés kötésével, a kollektív alkuval összefüggésben költheti a nem tagok pénzét, a politikai kiadásaira csupán a tagok tagdíját adhatja ki. Ellenkező esetben a nemtag befizetését vissza kell téríteni.
Az Abood v. Detroit Bd. of Ed.(431 U.S. 209, 1977) ügyben a bíróság szintén közalkalmazottak kollektív szerződéséről döntött. Azt vizsgálta, hogy a Detroit-i Tanárok Szövetségének a szakszervezete kikötheti-e azt, hogy a nem tagok a tagdíjjal egyenlő összegben díjfizetésre kötelezettek. A Bíróság a nem szakszervezeti tag tanárok keresetét elutasította és kimondta, hogy alkotmányos szempontból nem aggályos a kötelező díjfizetés, és az sem, hogy a kollektív szerződés kizárólag a legjelentősebb szakszervezettel kerül megkötésre. A kötelező tagság, és az egyetlen szakszervezet elismerése ugyanis megszünteti a különböző szakszervezetek közötti harcot, illetve a több kollektív szerződésből eredő zavart. A kötelező tagdíjfizetés alapja az, hogy a szakszervezetnek kötelező törvény által a nemtagok érdekeit is képviselni. Ez azt jelenti, hogy nem harcolhat ki például csak a tagjainak béremelést. A Bíróság arra is rámutatott, hogy amennyiben a nem szakszervezeti tagoknak nem kell fizetniük semmit, így nem is érdekeltek abban, hogy tagokká váljanak, az előnyöket viszont élvezik (free riders). A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezeti költségek között a szakszervezet alaptevékenységéhez kötődő, illetve egyéb tevékenységekkel kapcsolatos költségeket el kell különíteni, és a nemtagok befizetését csak az alaptevékenységre lehet felhasználni.
Így jutunk el a Harris v. Quinn döntésig. A Bíróság a mostani döntésében kimondta, hogy téves volt az Abood ügyben hozott jogértelmezése, miszerint a költségeket jellegén van a hangsúly kötelező tagdíjfizetés esetén. Álláspontja szerint a hangsúly inkább azon van, hogy a versenyszféráról vagy pedig a közszféráról beszélünk. A versenyszférában ugyanis a szakszervezet és a munkáltató között valódi alku folyik. Amennyiben béremelést harcol ki a szakszervezet, annak következményei vannak: például a termelt áru/szolgáltatás árát emelni kell. Ezzel szemben a közszférában az a jellemző, hogy a szakszervezetek felelőtlenül alkudozhatnak, hiszen a politika fog dönteni a munkaügyi kérdésekben. Példaként hozta fel a bíróság az állami nyugdíjalap ügyét Illinois államban, amelyben a szakszervezeti nyomásra bekövetkezett túlköltekezések okán 50 milliárdos hiány keletkezett. Ez a fedezetlen költekezés a versenyszférában nem fordulhatott volna elő. Arra is rámutatott, hogy a szakszervezeti költségeken belül nem lehet a tisztán az alaptevékenységhez és az egyéb (pl. politikai tevékenységek) tevékenységekhez tartozó összegeket elkülöníteni. Végül azt is kiemelte, hogy az otthoni ápolást végző személyek kizárólag kollektív jogi szempontból minősülnek közalkalmazottnak Illionois államban. Nem jogosultak azonban lényegében semmiféle állami juttatásra (nyugdíj, szabadság, egészségbiztosítás stb.). Megállapította tehát a Bíróság, hogy az otthoni ápolást végzők kényszerű tagdíjfizetési kötelezettsége alkotmánysértő. Ezt követően azt vizsgálta, hogy mi legyen az alkalmazott jogkövetkezmény. A Bíróság kezét köti a stare decisis, azaz a precedensjog. Ennek értelmében a precedenstől történő eltérésnek különösen indokolt esetben lehet helye (Arizona v. Rumsey, 467 U.S. 203, 1984.). Ez alapján a korábbi döntéseit nem változtatta meg, ugyanakkor kimondta, hogy a kötelező tagdíjfizetés a versenyszférában megengedett, a közszférában pedig nem szerencsés. Utóbbi megengedhetőségéről annyit mondott, hogy az otthoni ápolást végzők esetében a szabályozás biztosan jogellenes, mivel az a nemtagok egyesülési és szólás szabadságát alapvetően sérti. Kimondta a bíróság azt is, hogy a közszféra szabályozása „szerencsétlen”, de mivel a korábbi döntések ott általánosságban megengedik a kötelező tagdíj fizetését, ezért most ahhoz a Bíróság nem nyúl. Kihangsúlyozta, hogy az otthoni ápolást végző személyek állami státusza fikció, a szakszervezet mozgástere pedig limitált. A munkáltatók közül ugyanis csupán az állammal szemben tudnak fellépni, az igénybevevő beteggel szemben nem (ő a másik munkáltató), hiszen az alkalmazási feltételeket törvény tartalmazza. Sztrájk szervezése sem lehetséges, hiszen teljesen elkülönült munkavállalókról van szó, akiknek az érdekátfedése is csekély.
Az ellenvéleményt (dissent) megfogalmazó 4 bíró álláspontja szerint a döntés cinikus. Egyrészt ugyan nem helyezi hatályon kívül a kötelező tagdíjfizetés rendszerét, arra azonban, mint anomáliára utal a döntés. Azt az állítást is elfogadhatatlannak tartották, hogy a bíróság szerint a jól működő szakszervezetbe a tagok maguk is belépnek, hiszen nem motiváltak a munkavállalók a belépésre, amennyiben a kollektív szerződés kedvező rendelkezései rájuk is vonatkoznak. Azt is kiemelték, hogy a tagok fele-harmada tagdíjat sem fizet, tőlük azt behajtani nehéz. Elutasították azt az érvet is, hogy a szakszervezetnek nincsen valós feladata, hiszen az elmúlt években az ápolást végzők fizetése megháromszorozódott, sztrájkot pedig nem szerveztek. Arra is rámutattak, hogy az egyes munkavállalóknak a munkafeltételekre való ráhatása elhanyagolható, így a szakszervezet szerepe nélkülözhetetlen. Kiemelték, hogy eltérő megítélés alá esik az állam szabályozása, amikor általában szabályozza az állampolgárok viszonyait, illetve amikor munkáltatóként lép fel. Utóbbi esetben a mozgástere majdnem korlátlan (Engquist v. Oregon Dept. of Agriculture, 553 U.S. 591, 598, 2008) A munkáltató ugyanis a munkavállalók szólásszabadságát korlátozhatja.
A kényszer díjfizetés megszűnése az otthoni ápolást végző több tízezer személy vonatkozásában pedig milliárdos bevétel kiesést okoz a szakszervezetnek.
Végezetül a döntésről elmondható, hogy az nem szűkíti jelentősen ugyan a szakszervezetek jogait, de azok eleve egy kedvezőtlen jogszabályi környezetben működnek az USA-ban. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntései folyamatosan korlátozzák a szakszervezeti jogokat, amelyek támogatottsága a konzervatív képviselőházi többségben is minimális.
Az un. free rider (potyautas) jelenség más országokban is problémát jelent. Az ILO ebben a kérdésben hallgat, az egyes országok belső szabályaira bízza a keretek megalkotását. Az USA, illetve Kanada jogrendszere lehetővé teszi a kényszertagságon alapuló un. closed shopok működését, ám Európában ezt a jog tiltja. A magyar jogban sem lehet jogszerűen díjfizetésre kötelezni a nem szakszervezeti tag munkavállalókat azon az alapon, hogy ők is részesülnek a kollektív szerződéses előnyökből. Az Mt. külön kiemeli (Mt.271.§) hogy a munkavállaló alkalmazását nem lehet attól függővé tenni, hogy tagja-e valamely szakszervezetnek, megszünteti-e a korábbi szakszervezeti tagságát, vagy vállalja-e a munkáltató által megjelölt szakszervezetbe való belépést. Nem lehet jogosultságot vagy juttatást szakszervezeti tagságtól vagy az attól való távolmaradástól függővé tenni.
Dr. Kéri Ádám
LIGA Szakszervezetek
jogi szakértő
